4.fejezet

Két hét telt el Kuchiki Byakuya látogatása óta, és egyre csak ez az eset járt a fejemben. Habár Akinak nem említettem, de egyre csábítóbb volt a gondolat, hogy mégis beálljak közéjük. Nem is a hatalom miatt, inkább azért, hogy meg tudjam védeni ezt a gyereket.

   Egyik délelőtt, egy kellemes tavaszi napon épp egy cseresznyefa alatt ültünk. A szellő lágyan simogatta arcunkat. Szerettük ezt a fát, mindig itt heverésztünk. Aki befeküdt az ölembe, és kényelmesen elhelyezkedett. Cirógatni kezdtem kusza fekete haját. Mindig is szerettem volna egy testvért, és ez most végre teljesült. Ez a kisfiú pedig sokszor úgy viselkedett, mint egy bújós kismacska. Nem lehetett rá haragudni, bármit is csinált.

-Szóval nem fogsz elhagyni, nővérkém? – kérdezte hirtelen. Meglepődtem, hiszen az óta nem is emlegettük ezt, mióta a kapitány megjelent Kusajishiben.

- A múltkor is megmondtam, nem? Egyedül sosem hagynálak itt. De miért kérdezed ezt most? – kérdésem hallatán Aki idegesen fészkelődni kezdett.

- Hát, csak… Tudod, észrevettem, hogy mostanában sokat töprengsz, és nem is figyelsz arra, amit mondok neked. Nem azon gondolkozol esetleg, hogy… te is halálisten legyél-e vagy sem? Mert ha szeretnél, akkor én támogatlak benne, csak… - hangja elcsuklott, és éreztem, hogy a sírás fojtogatja.

- Nyugalom, nyugodj meg. Mondtam már, nekem egyedül te számítasz, kisöcsém. – azzal átöleltem a remegő kisgyermeket. Tényleg sokat törtem a fejem a jövőn, de nem lett volna szívem magára hagyni őt. Főleg most, hogy végre lett családja. – Nem fogsz egyedül maradni, soha sem. Ezt megígérem neked. Amint kimondtam, hirtelen erős földrengés keletkezett, ráadásul a közelben. Nem értettem, mi lehet ez, mert nem is a talaj mozgott… hanem a levegő. Azt meg hogy? Nem értettem, azelőtt sosem éreztem ilyet. Érzékelhetőleg Akira sokkal nagyobb hatást gyakorolt, ugyanis nyöszörögni kezdett, és hirtelen felpattant.

- Mégis mi ez? – kérdezte összezavarodottan. Én is lassan felálltam, hogy jobban felfogjam a cselekményt, de nem tudtam neki értelmes válasszal szolgálni. Próbáltam kiszűrni, hogy honnan jöhet ez az erő. Egy kis idő után értelmezni tudtam, hogy ez valaminek a lélekenergiája. Valaminek, ami mozog, és felénk közeledik. Sajnos túl későn fogtam fel a helyzetet, aminek egyértelműnek kellett volna lennie.

- Fuss, Aki! – ennyire volt még időm, mert ekkor megjelent előttünk egy lidérc. Fogalmam sem volt, hogy néz ki, pedig normál esetben kíváncsi lettem volna rá. Most viszont csak egy valami járt a fejemben: megmenteni ezt a gyermeket. Fel nem foghattam, mégis mit keresett egy lidérc a Lelkek világában? De erre most nem érünk rá! Egy ügyes és gyors tigrisbukfenccel megragadtam Akit. Még mindig a lidércet bámulta, és fel sem fogta a helyzetet. Szerencsére sikerült megőriznem lélekjelenlétemet, így hamarosan feljuttattam egy fa tetejére. Itt biztonságban lesz, gondoltam.

- Maradj itt, amíg nem szólok! – utasítottam. Ekkor előrántottam tőrömet, ami eléggé kicsinek és jelentéktelennek tűnt a lidérc nagyságához képest. De ez most nem számított. Csak a kis Aki. Leugrottam a fáról, és védekező állást felvéve vártam, hogy a szörny támadjon. Éreztem a mozgását, és szinte magam előtt láttam, lelki szemeimmel. Viszont a gyorsaságára nem voltam felkészülve. Mindig is úgy hittem, hogy ezek a bestiák lomhák, és vadak. Félig igazam volt. Viszont úgy tűnt, hogy ez a lény tudja, mit csinál. Mikor elindult, szinte alig bírtam nyomon követni. Az egyik pillanatban még itt….a másikban meg már a fa felé ment, ahol Aki volt! Ezt nem hagyhattam, azért a lidérc hátába dobtam a tőrömet, és utána eredtem, amilyen gyorsan csak tudtam. Támadásom sikeres volt, és a szörny felordított, majd felém fordult. Ez viszont számomra előnytelen helyzetet teremtett, mivel nem tudtam kiszedni fegyveremet a hátából. Nem volt más választásom, mint mögé kerülnöm. Csak hogy hosszú percekig képtelen voltam rá. A lidérc minden támadásomat hárította, amit puszta kézzel intéztem felé. Kezdtem kifáradni, hiszen eszméletlen nagy koncentrációt igényelt részemről. Éles helyzetben még sosem kellett ennyire figyelnem semmire sem. Elég volt egy rossz mozdulat, és megvan a baj. Végül egy ügyes cselezéssel a lidérc háta mögé kerültem, és kirántottam a tőrömet a gusztustalan hátából. Mivel hozzáértem, ezért automatikusan bevillant előttem, hogy néz ki igazából. Zöld, izmos, ragadozó teste volt, és kezét is járásra használta, ami így elég groteszkül festett. Vörös csápok nőttek ki ocsmány fejéből, és fehér maszk takarta el az arcát. Egy pillanatra ledermedtem a külsejétől, és ez sajnos pont elég volt neki ahhoz, hogy minden erejét egy támadásba sűrítse, és elröpítsen engem a csápjaival vagy 20 méterrel odébb. Tudtam, hogy nem lett volna szabad figyelmetlennek lennem. Tudtam, hogy ezzel súlyos hibát vétettem. Tudtam, hogy ez lesz itt a vég…

  Sajnos igazam lett. A következő pillanatban már hallottam is egy sikolyt. Egy sikolyt, mely szívszorító, és dobhártya-hasogató volt. Egy kisfiú kért segítséget. Méghozzá Aki! Amilyen hangosan csak tudtam, felkiáltottam.

-Menekülj, Aki! – elkezdtem lélekszakadva rohanni felé, és a vad lidérc felé, mikor megéreztem valamit…Aki vére volt mindenhol… A fa ágain, a zöld fűn, mindenhol. És az volt a legrosszabb, hogy ezt mind élesen érzékeltem, pedig nem láthattam. Ekkor jutott el a tudatomig: Aki haldoklik. Eszeveszetten odarohantam a lidérchez, és a hirtelen feltörő lélekenergiám segítségével sikerült eléggé megsebeznem a megélesedett tőrömmel, hogy visítva visszavonulót fújjon. Ilyen könnyen feladta ezek után? Vagy pont azért adta fel, mert elérte célját? Aki volt a célpont? Az nem lehet, hiszen a lidércek ösztönből gyilkolnak, nem taktikai szempontok szerint. Ráadásul nekem sokkal nagyobb lélekenergiám volt.