3.fejezet

 - Mi a neved, lélek? – ismét nyeltem egy nagyot.

- Shiyori – böktem ki végül.

- A vezetékneved? – és most jött el az a pillanat, amit egész életemben kerültem. Eddig egyszer sem mondtam ki a teljes nevemet, és nem is hallottam mástól. Így is csak az apámtól tudom, aki egyszer hajlandó volt meglátogatni. Erőt vettem magamon, és kimondtam.

- A nevem Shiyori. Aizen Shiyori – idegesen vártam a kapitány reakcióját. El sem tudtam képzelni mi járhat a fejében. De még mindig nem néztem rá. Pár pillanatnyi csend után ismét megszólalt.

- Nézz rám! – ideges lettem. Vajon mit akarhat ezzel? Kérését figyelmen kívül hagyva még inkább elfordítottam a fejem tőle. Erre kicsit megemelte a hangját – Azt mondtam nézz rám! – mintha bűntudatom lenne, felé fordítottam a fejem. Kerestem a tekintetét, de… hiába. Nem az volt a baj, hogy nem nézett rám, hanem, hogy… az, hogy… A mai napig nem tudtam teljesen megemészteni ezt az egészet. Még magamban is nehéz kimondanom. De nem volt rá szükségem, ugyanis a halálisten megtette helyettem – Így már értem – hangja kissé nyugodtabb volt, de még mindig érzelemmentes – Szóval igaz a szóbeszéd, miszerint Aizen kapitány lánya vak.

   Nagyot nyeltem, és ismét lesütöttem a szemem. Igaz volt, teljesen. Elméletileg már születésem óta vak vagyok, de ugyanúgy pislogtam, és mozgattam a szemem, mint a többi ember. Ezt az információt Akinak köszönhettem, aki részletesen leírta, hogy nézek ki. Elméletileg szürkés-kék szemem volt, sötétebb szürke pupillával, ami sohasem tágult ki vagy szűkült össze. Mivel nem láttam, ezért kénytelen voltam megtanulni úgy élni, hogy csak a lélekenergiákat figyelem. Abban viszont profi lettem 13 év alatt. Érzékeltem az emberek körvonalát, ha bármelyik porcikájukat is csak megmozdítják, én tudom. Még a mosolygást, és a pislogásokat is sikerült felismernem. Lassanként az arc mimikákat is meg tudtam különböztetni. A növények lélekenergiáját is érzékeltem, habár nem tudtam megmondani, hogy milyen fajtájúak. Mondjuk sosem akartam kertész lenni. A tárgyakkal viszont voltak gondjaim. Azoknak nem lehetett lélekenergiájuk, ezért itt speciálisabb módszerhez kellett folyamodnom, nehogy mindennek nekimenjek. A lényeg a következő: ha egy tárgyhoz hozzáért, vagy csak a közelében járt egy lélek, akkor annak a lélekenergiája, avagy a léleklenyomata átragadt arra a dologra. És az összemosódott, gyenge, keverék lélekenergiájú valamik szoktak lenni azok a dolgok, amiknek nem szabad nekimennem. Szerencsémre eddig mindig olyan helyeken jártam, ahol sok lélek mászkált, így el tudtam navigálni magam. Bérgyilkosként sok olyan küldetést kaptam régen, amiben meg kellett találnom 1-1 embert, így ez a léleklenyomat-olvasás jól jött. Én voltam az egyik legjobb a szakmámban míg… nos, míg el nem jöttem onnan, finoman fogalmazva.

   Töprengésemből egy hideg kéz rázott fel. Na nem szó szerint, csak kicsit váratlanul ért az egész. Ugyanis a kapitány az arcomat fogta két ujja között, hogy maga felé fordítsa a fejemet. Egyenesen lesokkolt. Azt hiszem elfelejtettem említeni egy dolgot. Ha hozzáérek valakihez, akkor pontosan meg tudom állapítani, hogy néz ki. Jó, azért nem olyan, mintha látnám, de nagyjából el tudom képzelni. Ennek a férfinak fekete, vállig érő haja volt, és a hajában egy különleges dísz ékeskedett. Még sosem láttam ilyet errefelé, ezért úgy tippeltem, ez valami nemesi cucc lehet. Szeme a fekete felé húzott eléggé, de volt egy kis szürke beütése is. Magas volt, és fekete kimonót viselt fehér, ujjatlan kapitányi köpennyel, amit haorinak hívnak, ha jól tudom. Valamint a nyakában egy fehér sál volt. Fura egy öltözködés, meg kell hagyni. Ennyit tudtam megállapítani nagyjából egy érintés alapján. De ez is több volt, mint a semmi. Amint magamhoz tértem az ámulatból, rögtön támadó üzemmódba kapcsoltam. A fickó keze elindult a szemem felé! Gyakori reakció az embereknél. Érdekes módon, valahogy mindegyik hozzá akar nyúlni a szememhez. És ez számomra tűrhetetlen, és érthetetlen dolog! Magam elé rántottam a tőrömet, ezzel ellökve a kapitány kezét.

-Ne érj hozzám még egyszer! – sziszegtem összeszorított fogakkal, támadóállást felvéve. „Ellenfelem” ugyan kicsit meglepődött, ám egy tized másodperc múlva már ismét semleges érzelmek szivárogtak felőle.

- Pont az ellentéte vagy Tousen kapitánynak.

- Köszönöm, elég jól ismerem Őt – nem is próbáltam leplezni a gúnyt a hangomból. Egy kicsit sem tudtam meglepni ezzel. Viszont azzal, amit mondott, neki sikerült engem.

- Tudom. Viszont most már még egy kapitányt ismersz. A 13 védelmi őrosztag 6. kapitánya, és a nemes Kuchiki klán 28. vezetője vagyok, Kuchiki Byakuya – majdnem leesett az állam. Egy ilyen magas rangú nemes állt előttem. De én legszívesebben felaprítottam volna tűzifának. Ám mondandója még nem ért véget. – Ha akarsz, jelentkezz a Lélektovábbképző akadémiára. Nem lennél rossz halálisten – persze, ezt úgy mondta, hogy még véletlenül se lehessen úgy érteni, hogy jó lennék annak. Áhh, dehogy! Csak épp nem lennék rossz. Ez is valami. – Az apád is biztosan nagyon örülne, ha végre meglátogatnád. – azzal hátat fordított nekem, és elballagott. Hát ezt nem hiszem el! Ezt nem tudom elhinni! Most akkor értsem úgy, hogy Sosuke beállította az egész történetet úgy, hogy én vagyok a rossz lánya, aki lázad, és kerüli az apját? Neeeem, na ezt már azért nem! Majd megmutatom én annak a kis…

- Akkor most elmész halálistennek, Onee-chan? – először nem esett le, hogy ez a kérdés hozzám lett intézve, de akkor megéreztem Akit, tőlem 3 méterre álldogálni. Most először szólított „nővérem”- nek, mióta ismerjük egymást. És be kell vallanom, hogy bármennyire is ridegnek, vagy érzéketlennek tűnök kívülről, de belül egy érzékeny szív dobog. Megsajnáltam Akit, így gyorsan odarohantam hozzá, és megöleltem.

- Dehogy, téged sosem hagynálak itt, érted? – homlokon csókoltam – Nagyon szeretlek, Aki. – megsimogattam kusza fekete haját, és elindultunk menedéket keresni estére. De azért egy név visszhangzott a fejemben még sok ideig: Kuchiki Byakuya.