1.fejezet

Légy üdvözölve Kusajishi városában!

   Az utcákat róttam. Nem volt hová mennem. A fogadóból, ahonnan jöttem, kidobtak. Na, és mégis miért?  Azért, mert nő létemre megvertem három fegyveres férfit, akik molesztáltak. Rajtam egy karcolás sem esett, pedig nem volt nálam fegyver. Az előnyömre vált viszont, hogy sötét éjszaka volt, így ellenfeleim az orrukig sem láttak, míg én tökéletesen tájékozódtam ilyen körülmények között is. Hogy hogyan? Hát ez pofon egyszerű! Szimplán a lélekenergiájukat figyeltem. Tökéletesen érzékeltem minden mozdulatukat, minden porcikájuk rezdülését. Ha az egyik a kislábujját is mozdított, előbb észrevettem, mint Ő maga. Szerencsére egyre jobban érzékelem a lélekenergiákat.

   Lényeg a lényeg, hogy nem voltam errefelé túl közkedvelt alak. Sokan már a nevemet is ismerték, nemcsak az arcomat. Hosszú barna hajam szerteálló frufruval kezdődött, íriszem szürkés-kék volt, a pupillám szintén, csak kicsit sötétebb. Bőröm eléggé fehér volt, szinte már betegesen. Az itteni emberekéhez képest is. Pedig én is itt születtem. Vagy legalábbis így tudom. Anyám egy helybéli nő volt, de születésemkor meghalt, így sosem ismertem. Apám meg halálisten, így egész életemben egyszer láttam, mikor 4 éves voltam. Már akkor is gyűlöltem őt, pedig még fiatal voltam. Egyszerűen… rosszul voltam az apámtól. Sosem érdeklődött felőlem, sosem keresett, vagy üzent volna. Azon az egy találkozónkon is csak annyit mondott, hogy vár rám. Micsoda egy arrogáns, beképzelt alak! Szóval egyértelműen nem tekintettem az apámnak. Nevelőszüleim nem is törődtek velem, ezért elszöktem hamar. De túléltem mindent, és elboldogultam. Habár az éhezés nagy volt, én mindig kitartottam. Vagyis… kitartottunk. Egy ideig volt egy barátom. Shizuko Akio volt a neve. Én csak Akinak becéztem. Fiatalabb volt nálam. Az öcsémnek tekintettem. Mikor megismertem én 10 éves voltam, ő csak 8. Aranyos kisfiú volt, kedveltem. Törékeny testalkata volt, ezért nem tudta megvédeni magát. Mindig nekem kellett, de szívesen tettem. A nagyok kikezdtek vele, hiszen csak 120 centi volt. Habár én is csak súroltam a 140-et. Rövid, fekete, a szélrózsa minden irányába álló haja volt; kék szeme pedig mindig élénken ragyogott. És állandóan nevetett. Jókedvűsége rám is átragadt, így 5 évig remekül teltek napjaim. Tőle tudom igazából, hogy nézek ki. És nem azért, mert nincs tükör sehol… De ezt majd később. 5 éves barátságunk után történt nem sokkal, hogy hír érkezett Kusajishibe: egy újonnan lett kapitány a városba látogat, és embereket toboroz a Lélektovábbképző Akadémiára. Ez volt az a hely, amit mindig is el akartam kerülni. Szerencsére eddig sikerült. Semmi kedvem se volt ahhoz, hogy az apámmal jó pofizzak a Tiszta lelkek városában. Még a hideg is ráz…

   Akit viszont nagyon érdekelte a dolog. Rögeszméjévé vált, hogy beáll halálistennek, pedig nem volt szegénynek túl sok lélekenergiája. De most minek romboltam volna le az illúzióit? Másunk úgysem volt, csak az álmaink. Mondjuk Aki nyakában lógott egy fekete kereszt, amit elvileg még az anyjától kapott, aki még az emberek világában él. Én ezt nem nagyon hittem el, hiszen semmit se hozhattunk magunkkal életünkből. Ezt még én is tudtam. Szóval Aki mindenképp látni akarta az új kapitányt. El akart menni vele. Én meg gondoltam miért ne segítenék neki az álmai megvalósításában? Elvégre itt szinte minden lélek halálisten akar lenni. Mindegy, csak kerüljön ki a nyomorból. Pedig nekik mindegy volt élelem szempontjából. Szinte alig volt itt olyan ember, aki tényleg éhezett volna. Az a lélek, aki érezte az éhséget, annak volt lélekenergiája, így esélye volt rá, hogy tényleg besorozzák. Sajnos én is ezek közé tartoztam. Bár titkoltam, de elég sokszor voltam éhes, és mivel nem mindig találtam élelmet, ezért volt, hogy már szédültem az éhségtől. Most se sikerült már vagy két napja ennünk. Mondjuk Aki csak megszokásból eszik, hogy úgy tűnjön van ereje. De ezzel csak magát álltatja. Én meg ráhagyom. Remélem nem nekem kell majd felébresztenem Őt az álomvilágból.